Chapter 10

Hey Ho!

Nos, drága Liam kedvelő olvasóim, íme itt is van  a folytatás - amely hosszabb lett mint az előző -, ahogyan azt ígértem is. ;) Ez a fejezet most csak Emily-ről szól, az ő szemszögéből. De a következőt, azt Liam szemszögéből tervezem, amelyet a szerdai napra tervezek megírni, és feltenni. :) Remélem, tetszeni fog. :) Az előző részhez írt véleményeiteket, lányok: Skys; Nicole Red; Nóci; Reni és Brigi, nagyon szépen köszönöm! :)

Mindenkinek kellemes, és sok nap sütéses vidám hétvégét, kívánok!

Ölel mindenkit: Dóry

Vallomás

[Emily]

Nem hittem a szemeimnek, ahogyan abban sem, hogy ő tényleg itt van, visszatért. Egy pillanatra öröm hullám fut végig rajtam, amiért viszont látom őt... azonban mindez eltörpül az mellett, amelybe most Rachel kavart bele, bár tudom, hogy nem szándékosan. Aki, honnan is tudhatná, hogy ki ez a két fiú, és hogy mi közöm van hozzájuk, és hogy mennyit tudnak rólam?! Ezért nem is hibáztatom őt. Magamat, viszont már annál inkább.

Ha már az ismeretségünk elején elmondtam volna a két fiúnak, hogy mi miatt kötöttem itt ki, akkor most nem kéne, zavaromban, és idegességemben az ajkaimat rágcsálnom.

Mégis mit mondjak, vagy tegyek? – kérdezem magamtól, és azon tanakodom, hogy mivel is terelhetném el a témát, magamról.

- Liam! – kiáltok fel, mint aki most ocsúdott fel a viszontlátástól, amit ha úgy vesszük igaz is. – Hát, visszajöttél? És mikor? – támadom le a kérdéseimmel, amellyel úgy tűnik sikerül is meglepnem.

- I-igen, vissza – feleli, összeráncolva a homlokát. – Épp most érkeztem. De, érdekelne a te válaszod is, miszerint, hogy honnan is...

- Nem mindegy az neked, vagy neked? – támadok neki, és a mellette kíváncsian szemlélő másik srácnak, amikor az eszembe jut, hogy a: „legjobb védekezés, a támadás”. – Elégedjetek meg annyival, hogy Rachel-el, egy árvaházban találkoztunk. És, ha most megbocsátotok, nekem dolgoznom kell – mondom, majd az egyik asztalhoz lépek, ahol az újonnan érkező vendégek rendelését veszem fel.

Tudom, hogy kissé durva voltam, és nyers is, amelyért bűntudatot is érzek, de egyszerűen képtelen voltam, elárulni nekik azt, hogy honnan is jöttem. Azonban, tudom, hogy előbb vagy utóbb, de el kell nekik mondanom... és azt hiszem, hogy inkább előbb, még akkor is, ha lehet, hogy utána azt fogom majd gondolni: bárcsak tartottam volna a számat. Vagy azt, hogy helyesen döntöttem. Így, hogy most Rachel-t viszont látom, azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy mindent elmondjak a srácoknak.

Miután elhatároztam azt, hogy színt vallok, még a mai nap folyamán, igyekszem addig a kezdeti idegességemet, és félelmemet leküzdeni azzal, hogy beletemetkezem a munkába.

Liam, még a támadásom következtében elhagyta a bárt, és bár magamon éreztem a tekintetét, mégsem tudtam rá nézni. Pedig, milyen jó lett volna látni, gyönyörű arcát és szemeit! – sóhajtok fel magamban.

Zach, szintén nem sokkal később, Liam távozása után lelépett, egy: „ne haragudj”, kéréssel. Rachel pedig, leült a fiú helyére, és miközben az általam kevert alkoholmentes koktélját kortyolgatja, engem figyel, és arra vár, hogy végre rá is szánjak egy kis időt. Amelyet, most meg is teszek.

- Ők nem tudják igaz? Vagyis, helyesbítek: ők sem tudnak, sokat rólad? – teszi fel a kérdést, amelyre, tulajdonképpen számítottam is.

- Nem, nem tudják – válaszolom.

- És, miért nem mondtad el nekik? Hiszen, láttam rajtad, hogy ők velük legalább kommunikálsz is.

- Rach... ez... ez nekem, nem olyan könnyű – sóhajtok fel. – Nem tudtam, és most sem hiszem, hogy tudok róla beszélni. Én... én azzal a tudattal jöttem ide, hogy egy új életet kezdek, és hogy megpróbálok majd nyitni mások felé... úgy, ahogyan...

- Felém, nem?

- Igen – mondom, lecsukva a szemeimet, amelyeket felnyitva, újra megszólalok – Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled, és hogy semmibe se vettelek. Pedig te voltál az egyetlen egy olyan személy az életemben, a családom után, aki ki tartott mellettem, és aki nem hagyott magamra. Bárcsak... bárcsak más körülmények között találkoztunk volna. Megtudsz nekem valaha is bocsátani, ahogyan veled viselkedtem? – nézek rá, esdekelve.

A lány, percekig nem mond semmit, csak néz rám fürkésző tekintetével. És amikor már kezdeném azt hinni, hogy az árvaházban való viselkedéseimmel, esetleg sikerült annyira megbántanom őt, hogy már rég feladta azt, hogy akár barátnők is lehetünk egyszer, akkor váratlanul mosolyra húzódik az ajka.

- Naná, hogy megtudok bocsátani neked! Igaz, rosszul esett amiért állandóan visszautasítottad a barátságomat, de mindig abban reménykedtem, hogy majd egyszer talán viszonozni fogod majd.

Az én ajkaimon is mosoly ül a válasza után, és azért amiért, kaptam egy esélyt tőle. Egy esélyt arra, hogy barátnők lehessünk. A megbocsátását következően, megbeszélünk egy találkozót holnapra, majd elköszönve tőlem, csatlakozik egy turistáknak tűnő csapathoz, én pedig visszaállok a pult mögé...



Késő délután, 5 órakor...



Az idő, most sokkal gyorsabban telt, mint azt vártam volna. Érdekes, hogy amikor az ember nem akarja, hogy gyorsan elteljen az idő, akkor éppenséggel az ellenkezője történik, és ez fordítva is így igaz, amikor azt akarjuk, hogy teljen – eme rövidke kis elmélet bizonylattal a fejemben, adom át a helyemet Suzy-nak és Nora-nak, akiktől elköszönve, távozom is a bárból. Lassú léptekkel ugyan, de még is oly rövidnek tűnik mind az út, mind az a távolsági idő, amelyet Gin-ék nyaralójáig szoktam megtenni.

Az agyam telis – teli van ezer és millió gondolattal, de mindegyik ugyanoda vezet, egészen pontosabban, ahhoz, hogy el kell árulnom a titkomat, azoknak a személyeknek, akiket bár, nem kevesebb mint két hete, hogy ismerek, de mégis akiket a legeslegközelebb érzek magamhoz. Mert ha ők nem lennének, azt hiszem, nem lettem volna képes arra, hogy nyílt és befogadó legyek, másokkal szemben is. Pont úgy, mint Zach-el, akit három nappal azután ismertem meg, miután Liam... tulajdonképpen visszautasított.

Az ideges és a feszélyeztetett hangulatomhoz képest, a megismerkedésünk napjának emléke mégis egy apró mosolyt csal az arcomra:

Ugyanolyan napnak indult, mint az előtte lévőek. Szomorúan és lehangoltan, ültem a bár egyik szabad asztalánál, miközben Liam és az az aprócska csók járt a fejemben, amikor egyszer csak váratlanul, egy jéghideg nedves valami ömlik a nyakamba. A hirtelen jött ijedtség és a hideg folyadék miatt, először felpattanok a székemről - amelyet véletlenül fel is borítok a lábammal - , majd egy halk sikkantást követően, az idegen felé fordulok, akinek a kezében meglátom az üres poharat.

- Normális vagy? – vakkantok rá, és bár valahol a tudatom mélyén tudom, hogy nem direkt csinálta, de mégis ebben a pillanatban, egyáltalán nem az van a szemem előtt és a gondolataimban, hogy most ez az egész véletlen volt, avagy sem. – Jesszusom, ez nagyon hideg – rázom meg a felsőmet magamon, amely fehér és nedves létén, teljesen átlátszóvá válik, s így látszik is, hogy éppenséggel rózsaszín színű melltartó van rajtam.

Meglehet, hogy ebben az esetben más az én helyemben, rettentő hisztit csapna, avagy eltakarná magát, de én nem. Én ez helyet, egy pillanatra visszafordulok az asztalomhoz, ahonnan felfogva a majdnem teli, még szintén jéghideg koktélomat, az előttem álló, magas, kávébarna hajú srác képébe borítom. Akit, ahogyan engem is, először őt is meglepi a cselekedetem, és nem törődve a hideg folyadék időközben lévő hatékonyságával, teli torokból felnevet. Látom, hogy mindenki zavartan tekint rá, ahogyan én is, de amikor visszanézek rá, és magamra is, akkor belőlem is előtör a nevetés, és így már együtt szórakozunk: mint egymáson, mint saját magunkon...

Visszatérve a valóságba, rövidesen megérkezem Gin-ékhez, ahol a ház előtt megpillantom, Liam és H motorját.

Mély levegőt veszek, amikor felmegyek a lépcsőn és az ajtóhoz megérkezve, bekopogtatok. Nem telik el fél perc sem, amikor nyitódik az ajtó, s Gin ragyogó mosolyával találom szemben, aki közben a nyakamba is veti magát. Viszonozva az ölelését, miközben betessékel a ház középpontjába, pontosabban a nappaliba, ahol a többiek is tartózkodnak, elújságolja nekem a nagy hírt: miszerint, Liam visszatért. Én csak félszegen mosolygok rá, amikor ezt meghallom, hiszen én már tudom, hogy itt van.

Amikor belépünk a nappaliba, mindenki mosolyogva fogad és üdvözöl, kivéve Liam-et, aki átható és perzselő tekintetével, most is megfigyel. Csak egy: Helló –t, tudok neki kinyögni, semmit többet.

Miközben a többiek abba igyekeznének engem is belevonni abba amiről éppen a megérkezés előtt tervezgettek, én azon vagyok, vagyis inkább, próbálom magamat rávenni arra, hogy végre megszólaljak.

- Hé! Figyeljetek! – szólítom meg őket, de amikor nem figyelnek rám, még egy fokkal emelek a hangomon – Figyeljetek már, egy pár percre, kérlek! Szeretnék nektek elmondani valamit... ami számomra, nagyon fontos – ekkor már mindannyian rám figyelnek.

- Mi a baj, Emily? Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz – áll fel Gin, H mellől, hogy aztán közelebb lépve hozzám, a kezeimet a sajátjaiba vegye.

- Tudom, és éppen ezt akarom megtenni, csak nekem ez nagyon nehéz – mondom neki, majd a többieknek is, rájuk nézve.

Ők csak bátorítóan és biztatva arra intenek, hogy kezdjem el, még Gin is, aki időközben vissza is tér a szerelme mellé.

Alig telik el néhány perc csupán, amikor újra megszólalok – ekkor, azonban már az ablaknál állok -.

- Mint tudjátok, nem mondtam el magamról mindent – kezdem el, mire mindannyian egy fej bólintással, jeleznek nekem. – De, most azt hiszem, hogy épp itt az ideje. Kilenc éves voltam, amikor a szüleimmel és az öcsémmel, Georgie – val -, amikor a kiejtem a kisöcsém nevét a számon, és a tudat, hogy róla és a szüleinkről fogok mesélni, érzem, hogy a fájdalom, amelyet közel tíz éve, hogy eltemettem magamban, most újra kezd, feltörni – autóbalesetet szenvedtünk, amikor Disneyland-be akartunk menni.

Hallom, hogy mindannyian felszisszennek, és látom a szomorú arckifejezésüket is.

De, nem hagyom abba, hiszen tudom, hogyha most nem beszélek róla, akkor soha sem leszek rá képes.

- Emlékszem, akkor az lett volna az első igazi olyan nap, amelyet mind együtt tölthettünk volna. Mert az apám, hivatásos katona volt, amiért vagy állandóan költöznünk kellett, vagy őt hívták vissza, így alig tudott velünk tölteni egy kis időt. Georgie, csak két évvel volt fiatalabb nálam, és ez miatt mi akkor számtalanszor bántottuk egymást, de csak azért, hogy magunkra vonjuk a szüleink figyelmét, akiket sajnos mindig lekötötték a munkájuk és a hivatásuk – miközben róluk mesélek, lassan kezd felelevenedni a baleset, majd az utána történtek eseményei.

- Akkor azon a napon is, civakodtunk egymással, amikor egyszer csak váratlanul szembe jött velünk egy kamion és... és... – az emlékek hatására, elcsuklik a hangom, és megakadok egy pillanatra.

Amikor Gin, Katina és Monic arra készülnek, hogy felálljanak, intek feléjük, hogy ne tegyék.

Eltelik egy kis idő, mire újra megszólalok:

- ... és belénk csapódott. Annyira hirtelen történt az egész, amely után csak arra emlékeztem, hogy egy kórházban ébredtem fel, és körülöttem minden fehér volt, és csipogó gépek. A szüleimet és az öcsémet hívtam, de helyettük csak egy nővér és egy orvos jött be a kórterembe hozzám, meg egy fekete kosztümös ruhás nő, akiről mint akkor megtudtam, hogy a gyámügytől jött. Az orvos megvizsgált, és arról faggatott, hogy – hogy érzem magam, és hogy tudom –e, mi történt. De én csak mind tudatlanul, csak a szüleimet és Georgie-t akartam látni...

Még most is, érzem azt az ürességet, amelyet akkor éreztem, amikor a fekete ruhás nő az ágyamhoz lépett, majd sajnálattal teli szemmel szomorúan tekintett rám.

- Amikor megláttam a nő szemében, hogy sajnál engem, akkor már tudtam, hogy nem fognak jönni, és igazam is volt. Mert pont ugyanabban a pillanatban amikor ez tudatosult bennem, ők meg is erősítették azt, hogy egyedül csak én... csak én éltem túl a balesetet... – fájdalmasan nyögöm ki a szavakat, miközben akárhogyan is igyekszem magamat erősnek tartani és mutatni, nem járok sok sikerrel, mert a könnyeim utat törnek maguknak.

Ezt látva, Gin felpattanva H – mellől, és nem foglalkozva a tiltakozásommal, közelebb lép hozzám, és zokogva magához ölel, ahogyan a többiek is, még maga Liam is, aki akkor sem lép el mellőlem, amikor a többiek viszont visszaülnek a helyükre, de szorosan egymáshoz közel.

- Mivel nem volt más élőrokonom, aki magához vehetett volna, így egy Brooklyni árvaházba kerültem. Ott nevelkedtem, egészen tizennyolc éves koromig, majd aztán elhagyva az árvaházat, megpróbáltam a saját lábamra állni. Egy éven át, az egyik – helyről a másikra mentem, és minden apró munkát megcsináltam, amit csak kaptam. Nem volt könnyű, de hát az élet sem az – vonom meg a vállamat.

- Édes istenem! Ez annyira, de annyira szörnyű – mondja Gin, aki igyekszik letörölni az arcáról a könnyeit. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett neked, ott egyedül.

- Nem volt egyedül – szól közbe, Monic. – Hiszen voltak ott rajtad kívül más gyerekek is, akikkel összebarátkozhattál. Ugye?

- Igen, voltak. De, én nem tudtam senkivel sem barátkozni, mert... – nem akartam, hogy aztán később, amikor elválasztanak minket, megérezzem az ők elvesztésüket is – akartam mondani, de aztán végül mégsem mondtam, ahogyan semmi mást sem.

Ahogyan azt sem mondtam, hogy velük kapcsolatosan is, ugyanazt érzem. Azt a félelmet, hogy elveszíthetem őket...