Chapter 03

Hey Ho!

Ahogyan ígértem is, itt is van az új rész! Remélem, hogy tetszeni fog! :) Az előző részhez írt kommenteket, köszönöm: Nessinek; Nicole-nak, Reni-nek és Nócinak!

A következő rész pedig, vasárnap várható!

Addig is kellemes olvasást, és szép estét/hétvégét mindenkinek! 

Dotty

Gin

Az éjfélhez közeledve, már magam is meglehetősen megtapasztalhattam, hogy milyen lehet, egy jó összeszokott társaságot látni egy színpadon, amelyen számunkra egy őrületes bulit csapott a banda.
Be kell látnom, hogy igaza volt Tom-nak. Tényleg, majdnem minden ugyanolyan volt, mint ahogyan azt ő leírta nekem. Csak én egy picivel, sokkal többet éreztem át, abból amit ők közvetítettek nekünk.
Esetleg írható annak a számlájára, hogy egyes szövegek ugyanazt azt érzelmet tükrözték vissza nekem, amelyeket mindez idáig éreztem?
Amikor a színpad elején álló fiú, arról énekelt, hogy milyen lehet úgy élni, hogy senki sincs melletted, akire számíthatsz, azt vettem észre, hogy akarva, akaratlanul is, de megkönnyeztem a dalt. Könnyeztem, mert ebben a pár percben, valósággal szíven ütött az, hogy ha nem változtatok az életemen, akkor soha nem fogom majd mindazt a fontos dolgot megtapasztalni, mint amiket mások. Akik szabadon, és önfeledten élik a saját életüket.
/*De ehhez akkor az kell, hogy kibújj végre a csigaházadból!*/ - mondja egy aprócska hang a fejemben, amelynek úgy hiszem, igaza is van. Csak nem tartózkodhatok örök életemre abban a csigaházban, amelyet a családom elvesztése során húztam fel magam köré.
Na igen! De akkor, hogyan is kellene ezt elkezdenem? – teszem fel magamnak a kérdést, amelyre egy kis időn belül meg is kapom a választ, csak nem éppen magamtól és attól az aprócska hangtól a fejemben, ha nem egy számomra már nem is oly annyira ismeretlen személytől.
- Szia! – szólal meg előttem, pont az a lány, akit a partról ismertem fel – Gin vagyok! Te bizonyára új vagy itt – mondja, mire én csak bólintani tudok. – Még sosem láttalak itt, hova valósi vagy? – meglepetten fürkészem őt, amiért ilyen közvetlenül csak úgy beszélgetésbe elegyedik velem.
Már épp azon lennék, hogy elfordulva tőle távozzak a helyemről, amikor az eszembe jut a nem is olyan régen tett elhatározásom, magamnak.
- Szia! Én pedig, Emily. Igen még új, Brooklyn-ból jöttem – adom meg a választ, és még egy apró mosolyféleséget is megeresztek.
- Tényleg? – kérdi – Már én is jártam ott, szerintem szép város.
- Igen, az! – bólintok helyeslően. Csak kár, hogy én nem ismerhettem meg a várost! – gondoltam magamban, szomorúan.
- Tudom, hogy már bocsánatot kértem tőled délután, de tényleg nagyon sajnálom, hogy megsérültél. Remélem már jobban vagy – aggódás és bűntudat hallatszódig ismételten a hangjából, mire én ahogyan nem rég, úgy most is, csak annyit tudok rá felelni, hogy „nem történt semmi baj” – azt leszámítva, hogy egy jó kis ideig kóválygott a fejem, de erről nem kell neki tudnia.
Miközben ő arról kérdez engem, hogy Brooklyn-on kívül hol jártam már, és hogy kivel érkeztem ide Los Angelesbe, - akaratlanul is – de, amikor újra megszemlélem őt, valamiért az énekes fiú arca jelenik meg előttem, pedig most közte és köztem jó pár méternyi távolság van most. Ugyanaz az arcvonások, ugyanaz a tekintet csak kicsivel másképp. Amíg Gin tekintete, barátságos és közvetlen személyiséget mutat, addig azé a srácé pedig, mintha zárkózottságot mutatna, de ez mellett pedig, önelégültséget és magabiztosságot. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a tekintete az enyémbe fúródott. Bár csak pár másodpercig tartott, mégis hosszúnak tartó időnek tűnt számomra, mely megszűnni nem akart, abban a pillanatban. Olyan érzés kerített hatalmában akkor abban a percben, amelyet eddig még nem éreztem, soha sem.
És ez megijesztett... ezért is szakítottam meg én a szemkontaktust, azzal, hogy lehajtottam a fejemet. Nem tudtam elképzelni, hogy miért volt rám, ilyen hatással, mint a hangjával, és mint a tekintetével.
- Hé! Emily! Hahó! – egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki a nevemen szólongat, és a kezével legyezget előttem.
- Óh, bocsánat! Csak... csak – /*Na most találj ki valami jó magyarázatot Em!*/ - ... még az előbbi dal hatása alatt voltam – vágom ki gyorsan magamat, hol ott persze, enyhe bűntudatot kezdek el érezni, amiért becsapom ezt az aranyos, lányt, de most azért mégsem mondhatom azt neki, hogy éppen az énekessel hasonlítom össze.
- Áh, vagy úgy! Megtudlak érteni! A bátyám, mindenkiből ugyanilyen hatást vált ki – mondja, mosolyogva.
- A.. a bátyád? – kérdezem megilletődve egy pillanatra, de aztán amikor rá majd a színpad felé tekintek, valóban szembe tűnő a hasonlóság közöttük, amelyet tulajdonképpen épp az imént nekem is feltűnt.
- Igen. Ő Liam, az én egyetlen bátyám – néz ő is a színpad felé. – Tulajdonképpen neki köszönhetjük azt is, hogy most itt vagyunk. Ő alakította meg az együttest, és ő is írja a dalokat – magyarázza, és én pedig iszom minden szavát.
Röviden pár szóban elmondja, hogy ki – kicsoda, és hogy ő a dobossal, a fekete hajú magas és izmos fiúval jár, akit Hace-nek, de leginkább H-nak hívják. Elmosolyodom amikor, arról mesél, hogy miként is ismerték meg egymást, két évvel ezelőtt. Londonban találkoztak először, ahol ő épp az ott lévő zeneakadémián felvételizett. Akkor még lámpalázas volt, és nem mert sem játszani, sem pedig énekelni annyi ember előtt, mint amennyien akkor ott voltak. De jött H, aki lekapcsolva minden világítást a teremben, és csak egyedül ő volt kivilágítva, segített neki abban, hogy legyőzze a félelmét. Onnantól kezdve pedig, amikor csak tudtak, találkoztak míg nem összejöttek és, Liam-el megalakították a Fat Phoenix-et.
Egy biztos, hogy érdekes találkozás volt az övéké, de ha nekik így sikerült, akkor egyedül csak az a fontos, hogy továbbra is boldogok legyenek együtt.
- Tényleg, és neked van valakid? Vagy esetleg olyan aki tetszik neked? – kérdezi, miután befejezettnek tekinti a H-val való kapcsolatának történetét.
Hm... most mit feleljek erre? Mondjam meg neki azt, hogy egészen a mai napig, helyesbítve a mai estig, még soha egyetlen fiúra sem tekintettem úgy, mint ahogyan a bátyjára? Ááá... ezt kizártnak tartom. Nem mondhatom el neki! Hiszen, még nem is ismerjük egymást, annyira, hogy ezt elmondjam neki. Mert ki tudja, hogy mit reagálna rá?! Örülne neki? Vagy azt mondaná, hogy felejtsem el a testvérét, amilyen gyorsan csak tudom, mert ő már foglalt?
Ezt nem tudhatom. De jobb, ha még ezt a választ megtartom magamnak... ugyanis, előfordulhat, hogy csak azért érzek most így, mert ő az első fiú akire először felfigyeltem.
- Nem, nincs senkim, és most még nem tetszik senki sem – felelem, miközben igyekszem nem újra és újra a színpad irányába nézni.
- Értem. De, majd találsz egy olyan fiút aki tetszeni fog neked. Hiszen, rengeteg itt a jó képű és helyes fiú, akik tuti felfognak figyelni rád hamarosan, amint megpillantanak majd téged, miután holnap elviszünk téged egy körvásárlásra és szépítőkúrára. Bár, kétlem, hogy neked bármily szükséged is volna az utóbbira, hiszen nagyon szép az arcod, ahogyan az egész valód is. Ugye, benne vagy? Mondd, hogy igen! – kérlel egy kedves és aranyos mosoly kíséretében.
Egy kis időre elgondolkozom az ajánlatán, mielőtt válaszolnék.
Most mondjak neki igent, és hagyjam, magamat esetleg olyasmikre is rávenni, amelyeket eddig nem tettem még meg? Mi van akkor, ha ez az egész mégsem fog úgy elsülni, ahogyan azt gondoljuk?
De a francba is! Mit akadékoskodom én most itt?! Hiszen új életet akarok kezdeni, nem?!
- Miért is ne? Igen, benne vagyok! – adom meg a döntésre jutásomra való válaszomat, amelynek hallatán, Gin az aprócska kis termetével, az arcán egy hatalmas és boldog mosollyal a nyakamba veti magát.
Néhány másodpercre megilletődök a cselekedetén, de aztán én is viszonozom az ölelését, miközben az a gondolat fut át a fejemen, hogy meglehet, hogy ő az első ember, akit hosszú idők után, akár először közel engedhetek magamhoz...