Chapter 02

Hey Ho!

Itt is van az új fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog, így rövidsége ellenére is. De, jövőhéten várhatóan két rész fog majd érkezni! :) Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Az első részhez írt kommenteket, pedig nagyon szépen köszönöm: Reninek; Nicole Rednek; Nessinek és Cintiának! :::)))

Dotty

Fat Phoenix

Meglehetősen ahhoz képest, hogy most van a nyári szezonok ideje, alig voltak vendégeink egész délután, és a lányok szavaiból halva, ez délelőtt sem volt másképp. Az igaz, hogy így kevesebb lett a borravalóm, de egyáltalán nem bánkódom azon, hogy a mai napon kevesebb vendégünk akadt, mint ahogyan általában szokott. 

Egyáltalán nem hiányzik most nekem, hogy mindenki kénye kedvére szaladgáljak az egyik asztaltól a másikig, ahogyan az sem, hogy olyan italokat keverjek ki, amelyekről még az előtt eldöntik, hogy mégsem kérik, mielőtt beleinnának. Ami egyébként eléggé bosszantó tud lenni, főleg meg egy hosszú és fáradalmas nap után. De persze, nekünk mindezt mosolyogva kell tűrnünk, avagy távozhatunk egy kirúgással a hátsónkban, ha úgy tetszik.
- Mizu kislány, fáj még a fejed? – böki meg az oldalamat, Tom, miközben lepattan a mellettem lévő székre, ezzel újra magára vonva a figyelmemet.
- Áááá, nem vészes. Hamar elmúlik – vonom meg a vállam, miközben az alkoholmentes gyümölcsös koktélomat kortyolgatom, melynek cseppjei hűsítőként hatnak rám, amikor végig folynak a torkomon.
- Az jó! Eléggé nyugis délutánunk volt, nem gondolod? – kérdezi, kinyújtóztatva a lábait.
- Én is úgy gondolom – bólintok rá.
- Ja, szerintem is az volt – száll be Suzy a beszélgetésünkbe, és rátámaszkodik Tom vállára. – De most este, aligha lesz majd némi kis pihenőnk, ugyanis megint lesz egy születésnapi partink, ahová Liam-éket is meghívták.
- Tényleg? – fordul felé nagyra nyílt szemekkel Tom, akin azt veszem észre, hogy eme hír hallatán, már egyáltalán nem érzi a nyugis napunk hatását. – Ez állati, jó hír! Tuti, hogy megint nagy bulit csinálnak majd, mint ahogyan szoktak.
- Várjatok, kik ezek a Liam-ék? – teszem fel a kérdést, csak úgy mellékesen, bár egyáltalán nem is vagyok kíváncsi rájuk, vagy legalábbis nem teljesen, csak egy kicsit.
A kérdésemet hallva, mind a ketten rám irányítsák a döbbenettől kitágult szemeiket.
- Ne mondd már, hogy nem tudod, hogy kikről van is szó! – támad rám Suzy, és olyan tekintettel mered rám, amely azt sugallja felém, hogy „ne nézz már madárnak, tudod te, hogy miről vagyis inkább kikről van szó”.
- Mégis, honnan kellene nekem tudnom arról, hogy kik ők? – kérdezek vissza furcsának találva a támadását.
- Hát... – kezdene éppen bele a válaszadásba, amikor Tom bevágja helyettem a saját válaszomat.
- Hát, persze! Hiszen, te csak most jöttél ide, így még nem is találkozhattál a bandával!
- Tényleg – ért vele egyet Suzy, aki egy bocsánatkérő pillantást vet rám, és egy bólintással jelzi Tom-nak, hogy avasson be engem is a „banda” kilétének tagjairól, és arról is, hogy mikre számíthatok majd tőlük a mai estén. Én pedig, mint egy igazi minta diák,  igyekeztem teljes figyelmemet a szavaira fordítani.
Megtudtam, hogy Liam-ék vagyis ahogyan mások ismerik őket: Fat Phoenix. Kissé érdekes egy név – gondoltam magamban, de különösképp nem is igazán volt újdonság számomra. Hiszen, számtalan furcsa együttes neveket is hallottam már, mint amilyen az övéké. Megtudtam azt is, hogy tulajdonképpen hatan alkotják ezt az együttest, fele-fele arányban. Három lány, három fiú. A nevüket is elmondta, de hirtelen ennyi nevet, megjegyezi képtelenség volt számomra, és nem is igazán, akartam megjegyezni a nevüket. De viszont egy valakiét mégis megjegyeztem, még ha nem is szándékosan, de valamiért megragadt bennem, és nem csak azért, mert ez ő nevét említette meg Tom, szinte minden egyes mondatában – bár ez is közrejátszott benne -, ha nem valami más volt ennek az oka. Amit még magam sem tudtam, vagy tudok megválaszolni. Vagy csak szimplán a kíváncsiság miatt?
Igen. Több mint valószínű, hogy ez lehet a másik ok arra, hogy megjegyeztem Liam nevét – könyveltem el magamban, majd kelletlenül, de mégis felálltam az asztaltól és visszaindultam a pult mögé, csakhogy kiszolgálhassam a folyamatosan érkező vendégeket, miközben Tom és a csajok a színpad környékén tesznek egy kis rendet...

Egy órával később...

Mindössze alig egy óra elteltével már jókora nagy tömeg lepte el a bárt, amely számomra eléggé meglepőnek tűnt. Még soha nem voltak itt ennyien, legalábbis amióta én itt dolgozom. De aggódásra semmi okom nem volt, amelyről Suzyék is értesíttek, ugyanis ilyenkor mindig ennyien vannak, mert mindannyian arra kíváncsiak, hogy ma vajon milyen dalokkal lép majd fel a banda, akik éppenséggel ebben a pillanatban sétálnak fel a színpadra, utat törve maguknak, közben hangos üdvrivalgást kicsalva a tömegből.
- Üdv L.A! – szólal meg egy mély hang, hangos kiáltással, amellyel még inkább kihívja maguk számára a vendégek tiszteletét, és figyelmét – Köszönjük, hogy újra itt lehetünk, és együtt tölthetjük ezt az estét!
A mély hangjára felfigyelve, mely valamilyen oknál fogva, enyhe borzongást ébreszt fel bennem, addig-addig nyújtózkodom, amíg teljes rálátást nem találok a színpadon egy-egy hangszernél és mikrofonnál elhelyezkedő együttesre.
Elsőnek is az előálló mikrofonnál lévő alakot tüntetem ki a figyelmemmel, akinek nem csak a hangja indít el bennem valamit, de a kinézete is. Kék farmerjában, a fehér atléta szerűség felsőjében és a karjain jól látható tetoválásaival, olyan benyomást kelt bennem, mint azok a fiúk akikkel jobb nem kezdeni. És amikor a tekintetem a fiú arcára esik, kétség sem fér ahhoz, hogy valóban az a fajta srác ő, akiért minden lány epekedik. Rövid barna haj, mely tüskésen felzselézetten áll a feje tetején, és az a kb. háromnapos borosta amely az állát borítja, hihetetlenül jóképű férfiút ábrázol.
Mögötte a baloldalán egy vele egymagasságú, szőkés barna hajú srácot veszek észre, aki épp a mellette álló vörösbarna hajú lánynak mutat meg valamit, a kezében levő basszusgitáron. Mellettük észreveszek egy szőke hajú lányt, aki nem csak, hogy szép, de abban a sötét rózsaszín színű pánt nélküli ruhájában, rendkívülien csinosnak látom. Azután észreveszek egy ismerős arcot is a színpadon, akinek a kilétére pár másodperces gondolkodás után rá is jövök. Ő volt az a manó szerűségű lány a parton, ma délután. Akinek a bocsánatkéréseit nem győztem félbeszakítani. Hihetetlen, hogy újra látom őt... nem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom még. Számomra is furcsa érzés, hogy ez a tudat, örömmel tölt el. Ő mellette pedig a dobok mögött, egy magas fekete rövid hajú srácot pillantok meg, akin a rajta lévő fekete póló, épp annyira kihangsúlyozza az izmait, hogy az ember amikor meglássa őt, tudja jobb, ha vigyázz vele.
Ahogyan így végignézek rajtuk, már magam is elhiszem, hogy miért mondta azt Tom, hogy ők azok a srácok, akikkel mindenki lógni szeretnének. A kinézetük olyasmit árul el, miszerint, hogy ők önmaguk emberei, és bármit képesek lennének elérni, és megszerezni.
- Na, most figyelj! Ilyen jó együttest még nem hallottál! – súgja a fülembe Tom, majd neki támaszkodik a pultnak mellettem.
És ekkor felcsendülnek az első akkordok a basszusgitárokon, a billentyűzeten és végül megszólal egy hang – lehunyom a szemeimet - . Pontosabban a „hang”... mely minden egyes sor során egyre mélyebben férkőzi bele magát a fejembe, és a testembe egyaránt. Érzem amint a lelkemig hatol ez a mély kellemes, és lágy tónusú hang, mely nem csak megérint, de meg is megborzongat.
Amikor kinyitom a szemeimet, és arra a fiúra emelem a tekintetemet akit először megfigyeltem, meglepetten veszem észre, hogy a sötét szemeivel ő is épp engem figyel...