Chapter 01

Hey Ho!

Meg is hoztam az első fejezetet, amelyet nevezhetünk bevezető első részként is akár. Nem tartalmaz nagyobb cselekményt, de azért egy - két információ kiolvasható belőle. 

Nem is fűznék semmi egyebet hozzá, csak annyit, hogy kellemes olvasást kívánok hozzá! :)

Nicole Red-nek és Renáta Varga-nak pedig köszönöm a tartalomhoz írt véleményüket!

További szép estét és kellemes hetet kívánok mindenkinek! :)

Dotty

A kezdet

Meztelen talpakkal sétálok az Angyalok városában fekvő meseszép tengerparton, miközben egy apró kedvetlen mosoly terül szét az arcomon, amikor azt látom, hogy minden ember mellett áll ott valaki, és senki nincs egyedül. Kivéve én, persze ez már nem újdonság számomra. Sosem volt az.

Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak ne lennék egyedül. Bárcsak lenne mellettem is valaki, akit a barátomnak, avagy a szerettemnek nevezhetnék. De mindez idáig, ez csak egy üres és valótlanszerű álomnak látszódik.

Magamban belül, mindig is furdalt a kíváncsiság az felől, hogy milyen érzés lehet szeretni, és szeretve lenni. Ahogyan az is érdekelt, hogy milyen az, ha mögöttem is áll valaki, akiről tudom, hogy mindig számíthatok rá.

/*Tudod, hogy mi a te bajod, Emily? Az, hogy félsz! Félsz nyitni felénk, és senkit, de senkit sem akarsz közel engedni magadhoz! Egyedül voltál mindig, és még most is, mert te ezt akarod!*/ - jut eszembe, Rachel búcsúszavai, amikor magam mögött hagytam azt a helyet, ahol tíz évig raboskodtam. Egyes egyedül ő volt az a személy, aki soha nem hagyott fel azzal, hogy a társaságomat keresse, de minden egyes ilyen alkalommal, sikertelenül járt.

Tudom, ahogyan akkor is tudtam, hogy igaza volt. Tényleg féltem, és meglehet, hogy amíg csak élek mindig is félni fogok majd.

Féltem bárkit is közel engedni magamhoz, miután a szüleimet és a kisöcsémet is elvesztettem. Az ők elvesztésük mélységes fájdalmat okozott nekem, amit képtelen voltam feldolgozni, főleg meg, hogy rajtuk kívül egyetlen egy rokonom sem volt, akihez kerülhettem volna. Barátokkal pedig egyáltalán nem jeleskedhettem, mivel állandóan költöztünk. Soha nem volt egyetlen egy lehetőségem arra, hogy bárkivel is barátságot köthessek. Ami fájt, és elkeserített.

Féltem, mert attól tartottam, hogyha valakit közel engedek magamhoz, kevés időn belül, úgyis elfogom majd veszíteni, és ennek az esélye, egy árvaházban, túlságosan is nagy volt.

-          Mama, mama! Ezt nézd! – fut el mellettem, egy aranyszőke göndör hajú kislány, az apró rózsaszínű fürdőruhájában és egy strandlabdát tart maga elé.

Amikor a tekintetemmel végig követem az útját, látom amint akit az anyukájának nevezett, szintén göndör szőke hajú nő, boldog mosollyal az arcán tárja ki a kezét, a felé rohanó kislánynak, akit hamarosan a karjaiba is von.

Mielőtt kicsordulhatnának az első könnycseppek a szemeimből, el is fordítom a tekintetemet róluk, és felgyorsítom a lépteimet a parton lévő bár felé, ahol már közel egy hónapja, hogy állást kaptam.

Igaz nem egy álom munka a pincérkedés, amely néha kissé erőszakos és rámenős vendégek kiszolgálásával is jár, de a semminél mégis jobb. Meglehetősen eléggé könnyen tanulok, így mint a sörcsapolás, mint a koktél keverés mesterségét is a magamévá tudhatom, amelyet csak is Tom-nak köszönhetek, akivel időnként megosztjuk a munkát, ahogyan a másik két személlyel, akit a munkatársamnak mondhatok. Suzy-t, aki bár a vörös hajával kissé elég merész stílusra váltott át, elvileg barnából, azért annyira amennyire tőlem telt megismertem, úgy hiszem, hogy mi megmaradunk abban a pontban, hogy csak munkatársi viszonyt tartsunk fel magunknak, ahogyan Nora-val aki egyébként az ő legeslegjobb barátnője.

Igaz míg az egyikük vörös, a másikuk pedig szőke hajjal rendelkezik, és a stílusok is eltér egymástól, mégis irigykedésre méltónak találom, amiért már kisgyerekkoruk óta kitartó a barátságuk.

Gondolataimból először egy hangos sikkantás, majd egy koppanás rázz fel, amelyet tulajdonképpen egy röplabda okozott a fejemen, melytől hirtelen elveszítem a testem felől az irányítást, és érzem amint a lábaim alól kicsúszik a talaj.

Percek, avagy talán órák teltek azzal, hogy a fülemben a zúgás és a csengés alább álljon, amikor is végre sikerül kinyitni a szemeimet.

Felnyitva a szemeimet, először egy aggódó csoki barna szempárt pillantok meg, mely mellett észreveszem a többi ember felém tornyúló alakját.

A rettentő zavarom közepette, ami hirtelen önt el, igyekszem minél előbb felülni majd felállni, amelyet tulajdonképpen csak némi segítséggel sikerül.

-          Jaj, ugye jól vagy? Nagyon megütötted magad? – csendül fel egy manóhoz hasonlító hangocska mellettem, akire rápillantva észreveszem, hogy ő annak a csoki barna szempárnak a tulajdonosa, akivel az imént elsőnek szembetaláltam magam. – Annyira sajnálom, én nem... nem akartam, hogy...

-          Ni-ncs... nincs sem-mi baj! – mondom megköszörülve a torkom, amikor végigmérve őt, rájövök arra, hogy nem csak a hangja hasonlít egy manóéhoz, de az alkata is. – Rendbe fogok jönni – igyekszem őt megnyugtatni, bár magam sem tudom, hogy miért.

-          Én, tényleg sajnálom. Annyira rosszul érzem magam amiért, miattam megsérültél – folytassa tovább a bocsánatkérését.

-          Tényleg, nem lett semmi komolyabb bajom! Ez bárkivel előfordulhatott volna, és kérlek ne kérj többet ezért bocsánatot – nézek rá kérlelve, mire továbbra is aggódva és bűntudatosan fürkész.

Mielőtt újra bocsánatkérésbe kezdhetne, egy „elnézést” motyogva az orrom alatt, otthagyom a manó lányt és valószínűleg a barátait – akik mögötte álltak és minket figyeltek -, majd újra a bár felé sietek, ahol látva Tom-ékon, hogy az ő figyelmüket sem kerülte el az előbbi kis baleset, előre figyelmeztetve őket, hogy „jól vagyok” és hogy „nem akarok róla beszélni” szöveggel hallgatásra intem őket.

Miután biztosra megyek azzal, hogy nem fognak faggatózásba kezdeni, beállók a pult mögé, és átveszem Nora helyét...